2. Fejezet

Reggel volt, mire felkeltem. Nyitott szájjal aludtam egészen addig, és amikor felnyitottam pilláim, megláttam újra a négy embert, akikkel tegnap találkoztam.
A férj és feleség továbbra is aludtak, a szőke fiú egy katalógust lapozgatott unottan, Bridie meg csak agódott. Igen. Ott ült az ágyam végében és engem nézett.
-Jó reggelt!- suttogta aranyosan.
-Szia.-köszöntem vissza halkan, erőtlenül.
-Minden okés?-mosolygott.
-Az.-próbáltam meg én is elmosolyodni.
-Remek.-tapsikolt halkan, majd elővette a telefonját és annak képernyőjére koncentrált.
De aranyos. Arra várt, hogy jól felkeljek? Hát szimpatikus ez a Bridie.
Ekkor a srác maga mellé dobta a gyógyszertári katalógust és mellém guggolt. Közelebről még cukibb volt.
-Jó reggelt, hercegnő.-köszöntött ő is. Mivel érdemeltem ki a hercegnő nevet? Nem is ismerem a srácot. Bár ideje lenne kicsit jobban elbeszélgetnünk..
-Köszi.-motyogtam, majd próbáltam feljebb ülni.
És sikerült! Rendesen felültem, csak kicsit csúsztam le. Ha teljesen felültem, fájt a szívem... Mi a baj velem?
-Kérsz valamit?- állt fel, hogy kérésemet rögtön teljesíteni tudja.
-Inni. Ha lehet.-jött ki a számon. Milyen furcsa a hangom.. Olyan.. Lányos.
-Rendben.-ezzel kiment a teremből és percek múlva egy pohárnyi vízzel tért vissza.
-Köszönöm.-vettem át a poharat.
Belekortyoltam, és eszre sem vettem, hogy közben a szívtiprót bámulom.
Csak elmosolyodott, én meg elég kínos helyzetben találtam magam. Nevetgéltem, ami pont rosszul jött ki, mert pont egy kis víz lenyelése után tört rám a hirtelen nevetés. Elég ciki volt. Félig ott fulladoztam, köhögtem, de közben mégis vigyorogtam.
-Jól vagy?-nevetett.
-Teljesen! Csak.. félrenyeltem..-nyugtattam le.
-Amúgy az ügynököd mondta, hogy hozzam el a portfóliód. Hogy kicsit nézd át, vannak benne új képek.-a vigyor az arcomra fagyott, nem mozdultam. Azon elmélkedtem, hogy milyen portfólióról dumált. Ő meg közben kedvesen nyújtotta felém a fehér mappát. Lassan kivettem a kezéből és szétnyitottam az ölemben.
Az első lapra egy nyomtatott irat volt ragasztva. Nagy, vastag betűkkel annyi volt az elején: Whitney Cross. Hogy.. tessék? Ha jól tudom, az a csaj egy modell. Az egész világon ismert modell.
Akkor mi a francról beszélnek?! Én Chloé vagyok, nem Whitney! És nem vagyok modell, nincs portfólióm! Na meg a nyomtatott papírra fírkantott mellbőségek és hasonló adatok sem egyeznek..
Zavartan néztem a mappát.
-Ez biztos össze lett keverve egy másik mappával! Én nem vagyok modell.-adtam vissza dadogva a mappát, de ő csak visszaadta.
-Kiesett az emlékezeted? De, te vagy Whitney. A legszebb szupemodell, a barátnőm!-hoppá.-Ez a te portfóliód.
És ekkor elvettem az éjjeli szekrényről valaki telefonját, majd megnéztem magam.
A szájam elé kaptam a kezem. Whitney is így tett a telefon képernyőjén. Elemeltem onnan a kezem. Ő is. Nem akartam sikítani, azt a hangot is alig bírtam visszafojtani. Szép, kék szemeim voltak. Selymes barna hajam, édes ajkaim és méreteknek megfelelő orrom. Semmi bőrhiba. Hisz a tökéletes Whitney voltam..
-Úristen..-suttogtam.
A srác zavartan pillantott hol Bridie-ra, hol rám. A lány sem tudta mi a helyzet. Uramatyám. Ha megtudják, hogy igazából nem is a dögös modell vagyok, akkor kettévágják az agyam és megvizsgálják! És ehhez semmi kedvem sincs, így is elég az, ha megpróbálom kitalálni mi folyik itt. Higgadtan leraktam a mobilt, majd szépen elmosolyodtam.
-Reggel van, srácok! És félreolvastam a nevet! Meg hogy lehetek ilyen csodás smink nélkül is?-adtam meg vigyorogva a választ.
-Huh.-nyugodtak meg.
Ekkor fellapoztam a mappát. Szebbnél szebb képek sorakoztak a lapokon, hosszú volt. Az utolsó képek elég furcsák voltak. Gondolom amíg elég hosszan aludtam, addig készültek.
Szóval a kórházi ágyban fekszek rajtuk, totál kómásan szundítok. Kisminkeltek a képeken, és alvásom pillanataiban vagyok rajtuk. Kissé beteg.
-Szépek.-csuktam össze, majd átadtam a fiúnak. Akinek ideje lenne megtudnom egy szuper trükkel a nevét, hisz a pasim!- Annyira szeretlek!-fordultam felé szerelmes tekintettel.-Írd le a neved a karomra, tollal!- mosolygtam, mire elcsodálkozott.
Nyújtottam sima, hosszú karom felé. Frissen gyantázott lehetett, pihék se voltak rajta. És körmeimen fantasztikus, piros és fehér pöttyös manikűr volt.
A fiú lepattintotta egy tollról a kupakját és jól odafigyelve felfirkantotta nevét a karomra. Magam felé fordítottam. Ashton. Milyen kis cuki neve van.
-Köszi, Ashton.-mosolyogtam.
-Nincs mit, baba.-válaszolt, majd Bridie felállt egy magazinnal a kezében, és a piros, kicsi kanapéra ült.
-Azt írják a TeenGlam-ben, hogy valószínűleg a kórházba szállítás után meghaltál.-húzta fel ívesen mecsinált szemöldökeit.
-Sajtó..-forgattam a szemeim, mintha tényleg Whitney lennék. De belül még mindig szoborként voltam. Az agyam lefagyott. Nem tudott másra gondolni, csak erre. És hogy hogyan.
Lassan kortyolgattam a vizem, közben Ashton átadta nekem a telefonom.
Egy fekete iPhone. Feloldtam, a háttérképemen én és Ashton voltunk.
Egy édes kép rólunk, amin szorosan egymás mellett vagyunk. És a galériában is rengeteg ilyen kép volt.
Bementem a Twitterre. És rajongók ezrei írtak rám.
Válaszolni kéne nekik. Hisz fanok, ennyit csak kaphatnak. Gyorsan megkezdtem a válaszolást. Első üzenet: "Szia, drága Whitney! Imádlak nagyon, remélem nincs semmi bajod. Ha mégis, akkor jobbulást! Szeretlek, szép vagy!". Csak ezt nem nekem írta. Hanem Whitneynek..
Pötyögni kezdtem a választ: " Szia! Aranyos vagy, köszi, minden rendben van."
És ennek az egy, unalmas mondatnak ez a lány most nagyon örülhet.
-Twitter?- nézett fel a magazinból Bridie.
-Aha.-bólintottam. Talán nem szabadna?
-Akkor inkább odaadom a laptopod.-állt fel, majd egy laptoptáskát vett elő egy rózsaszín bőrönből, majd felnyitotta és bekapcsolta nekem az Apple laptopot.
Mikor az ölembe tettem, elámultam. Soha nem írtam még semmit ilyen géppel. Végigsimítottam a billentyűzetén, majd a gyönyörű képernyőre néztem. Az élénk színek fantasztikusan látszottak. Szinte rikítottak.
És a háttérkép témáját sem volt nehéz kitalálnom. Én, Bridie és Ashton vigyorogtunk rajta. Vagyis Whitney, Bridie és Ashton.
Megnyitottam a Twittert és válaszolgatni kezdtem.
Tizenöt perc telhetett el, amikor a házaspár is felébredt.
-Ébren vagy?- sietett hozzám a nő.
-Igen. És a kérdését megelőzve, igen, jól vagyok.-mosolyogtam.
-Miért nem tegezel? Az anyukád vagyok.-nevetett.
Tátott szájjal néztem. Mi van? Szóval ők... a szüleim?
-Viccből.-nevetgéltem halkan.
-Kérdezhetünk pár dolgot?- mondta már komolyabban.
-Naná.-csuktam le a laptopot.
-Szóval.. Emlékszel, hogy mi volt a baleset oka?-Már megint ez.
-Nem. Mi?- már nagyon kíváncsi voltam.
-A szívproblémáid.-motyogta.
-Értem.-válaszoltam.
Ekkor az anya sírni kezdett.
-Mi a baj?- kérdeztem ijedten. Rosszat mondtam?
-Annyira megijedtünk, amikor behoztak a kórházba. Halálosan aggódtunk.-folytak végig a könnycseppek arcán. Ezáltal a szempillaspirálja is csíkokban díszítette arcát.
Beharapott ajkakkal gondolkoztam. Erre most mit mondjak?!
-Hát..-kezdtem.-Már minden rendben van. Nem fáj semmim.-nyugtattam, de akkor is folytatta.
-Annyira szeretlek. Nem bírtalak volna elveszíteni.-ölelt át.
-Én sem titeket.-hunytam le a szemem érzékien. Közben csak azon kattogott az agyam, hogy hogyan történhetett ez.
-Szerencse, hogy az a lány pont akkor esett bele a szökőkútba. Különben nem kaptál volna új szívet.-ekkor az agyam hátsó rekeszeiben valami megmozdult. Valami felvillant a fejemben. Egy emlék.
Hogy bemegyek a kútba. És bevertem a fejem. Nagyon fájt. És aztán ébredtem fel. Akkor... Én ott meghaltam? Csak a szívem tudták megmenteni?
Szóval... Örökké Whitney maradok? A másik testem már nincs? Az már halott? Az agyam ekkora sérülést kapott?
Ekkor én kezdtem el itatni az egereket. Nem hiszem el.. Meghaltam.. A szüleim már a temetésemet szervezik, soha többé nem lehetek Anne barátnője? Teljes hangerőn bőgtem.
-Nem hiszem el!- kiabáltam könnyek közt.
Hirtelen az anya abbahagyta az ölelésem, de ekkor Bridie és Ashton tartották testem melegét.
Bridie olyan szorosan ölelt, hogy majd' megfojtott. És amikor megfordultam, Ashton volt ott. Olyan gyönyörű szemei vannak. És olvadozok a mosolyától. De ő sajnos Whitney-t szereti, és nem engem. Bár.. mostantól mondhatjuk, hogy én vagyok Whitney.. Chloé nincs többé..
És hirtelen átöleltem. Mint ahogy a szerelmes filmekben. De egy orvos bejött vizsgálatra, és a nagy öleléseket abba kellett hagyni.
-Szeretne megpróbálni járni?- tudakolta az orvos, mire hevesen bólogattam.-Talán sikerülni fog, de nem biztos.-és ezzel elkezdte leszedni rólam a madzagokat amik a gépekhez kötöttek.
Végül megfordultam. Megfogtam Ashton kezét (az egyik legjobb érzés), és a talpaimat a hideg kőre tettem. Majd azokra hivatkoztam, és álltam. Az elején nehezen, de aztán biztosan, segítség nélkül is ott álltam. És lépkedtem fel-alá.
Tudtam járni! És ennek az orvos is örült. Felírta a fejleményeket egy lapra, amit aztán betett egy mappába.
-Elmehetek enni? Kérem!- néztem kiskutya szemekkel az orvosra.
-Felügyelettel.-szorosan megszorítottam a fiúm kezét. Olyan jó volt, hogy van. Van valaki, akinek bármikor megfoghatom a kezét.
És lementünk a büféig. Kézen fogva, csendben.
Lent Ashton vett nekem egy kis kaját, amit választottam, majd leültünk egymás mellé.
-Mondhatok valamit..?-néztem a padlóra.
-Persze.-válaszolt lelkesen.
-Olyan jó, hogy vagy. Nekem.-kezdtem. Nyeltem egy nagyot. Vallomás következik.-És bármikor megölelhetlek, vagy megfoghatom a kezed. Ami rengeteg erőt ad.. és.. az most nagyon kelleni fog.-fejeztem be, mire szótlanul néztük egymást.
Szerintem Whitney soha sem mondott neki ilyet. Csak adott neki egy gyors csókot, és elhúzta a csíkot. De én ki fogom használni, hogy van pasim.
-Szeretlek.-mondta. Éreztem, ahogyan a fejem rákvörös lesz.
Alig bírtam mosolyom visszafojtani. És utána közelebb húzott magához, majd megcsókolt.
Sosem csókolóztam még. De imádtam. Tiszta vörös lehetett az arcom, de akkor se toltam el magamtól. Csak lehunytam a szemeim. De Ashton engem nem csókolt volna meg. Csak a modell, Whitney-t. Ezért rögtön rendes bőrszínű lett az arcom, és kinyitottam szemeim. Nagyon közel volt egymáshoz az arcunk. Próbáltam a lélegzetem visszafojtani, hogy ne fújjak az arcába. De egy ilyen csók után ezt nem lehetett.