1. Fejezet

Egy pillanat alatt újra más helyzetben találtam magam. Először nem tudtam, hogy mi is a helyzet. Csak azt éreztem, hogy valami puha dolgon fekszek. A fejem már nem fájt. Mintha egy pihe-puha ágyban lennék. De az lehetetlen.
Olyan volt, mint amikor felébredsz reggel. Mikor hunyorogtam egyet, majd újra lehunytam a szemem, elég furcsa mintákat láttam. Mint amikor megdörzsölöd a szemed és mindenfélét látsz. És lassacskán ezek a minták is eltűntek. Végül csak feketeség volt ezeknek a helyén.
Lassan, egyenletesen vettem a levegőt. Éltem. És ekkor újra nyitogattam a szemeim. De minden annyira világos volt, hogy csak fehérséget láttam, de aztán újra a fekete uralkodott. Ekkor olyan érzés lett a fülemben, mint amikor felszáll a repülő és bedugul. De aztán az az érzés is elment, és mindent tisztán hallottam.
Egy lány beszélt a háttérben, egy férfival. Hangja igazán magas, lányos volt, olyan aranyos és megnyugtató. Aztán valami (szerintem egy ajtó) becsapódott és egy újabb fiú hang töltötte be a helyet. Nem tudtam kivenni, mit mondott. Ahhoz még gyenge voltam.
Csak a három hangot ismertem fel, de rögtön fájt a fejem, ahogy koncentráltam volna a szavaikra. Majd újra megpróbálkoztam a szemeim kinyitásával. Ezúttal egy picit sikerült is. Homályosan, de láttam, hogy tényleg három ember vesz körül. És ekkor az egyik, akinek a legmélyebb hangja volt, elkezdett felém közeledni. Gyorsan lehunytam a szemeim, megijedtem.
Egyre jobban ki tudtam venni mit mondanak.
-Nyisd ki a ....-de tovább nem volt erőm hallani.
Talán a szemeim?
Ki is nyitottam őket. Szembetaláltam magam egy fehér köpenyes alakkal.
-Jól vagy?- kérdezte, mire óvatosan mozgattam a fejem fel, és le. Ez is fájt, kicsit zsibbadt a nyakam. -Rendben.-és ezzel a kezemre tett valamit, ami egyre szorosabb lett. Levette, és elég vidáman szólalt meg.
-A szív ütéseinek üteme tökéletes!- bár lehet, hogy nem ezt mondta, én ezt hallottam.
Kicsit megnyitottam a szám, mert akkor vettem észre, hogy rohadt szomjas vagyok. És ezt mondtam is volna, de nem volt hozzá erőm. Újra kinyitottam a szemeim, viszont ekkor már mindent tisztán láttam. Egy lány, és egy fiú ültek a lábamnál. Akkorák lehettek, mint én. 19 évesek.
A lány ahogy meglátta nyitott szemeim, piros rúzsos szájával ordítani kezdett.
-Él! Engem néz!- sikítozott boldogan.
-Shh! Bridie, ne zavard.-csitítgatta a világos hajú, elég helyes fiú.
És ekkor jött ki talán először hang a torkomon.
-Hol... vagyo..k?-mondtam kisebb szünetekkel. Kiszáradt ajkaimmal nehéz volt szépen beszélni. Bár bevallom, a hangom más volt... vagy talán elsőre hallottam másnak.
-Kórházban.-suttogta a lány. Bridie? Az.
-Miért?-motyogtam. Kórházban? Úristen, mi történt?!
-Majd elmeséljük, addig pihenj.-mosolygott a srác. Oké, cukik voltak. De honnan kéne őket ismernem? Mert akkor ébredtem rá arra, hogy még sosem láttam ezt a két fiatalt.
Hirtelen berombolt egy házaspár is.
-Úristen, kicsim!- bőgött a nő. Gondolom Bridie-nak intézte a mondatot.
De a csaj nem reagált, oda sem nézett a szőke hajú, barna szemű hölgyre.
-Mikor ébredt fel?-nézett a gondolom orvosra az apuka. Vagyis gondolom, az.
-Most.-nézett rá a fiú.
-Csodálatos.-mondta teljesen meghatódva a férfi.
-Whitney..-suttogta édes hangon az anya.-Életem..
A furcsa az volt, hogy közben engem bámult. Okés.. Egy: nem Whitney a nevem. Kettő: nem vagyok az élete, nem is ismerem!
Na mindegy. Biztos még félrehallom a dolgokat.
-Kaphatok..-kezdtem. Mert már annyira szomjas voltam, hogy kegyetlenül fájt a torkom. A szóra pedig mindenki felfigyelt rám.-Vizet?-motyogtam.
Ekkor Bridie (talán) fogott egy poharat a mellettem lévő kis szekrényről, és beletett egy szívószálat. Majd közel emelte a számhoz, én pedig annak ellenére, hogy kicsit cikis helyzetben éreztem magam, kortyoltam egy nagyot a hűvös vízből. Annyira jól esett, mint még soha semmi. Sok ideig ízleltem, és vágytam az újabb adagra. Végül lassan, de kiittam a pohárból a folyadékot.
-Ügyes vagy.-suttogta Bridie, majd mellém guggolt. Miért, nem tudok inni, vagy mi? Komolyan, mintha valami baba lettem volna.-Nem vagy éhes?- kérdezte kedvesen.
Jobban belegondoltam. Tényleg kívántam valami finom kaját. Amivel megtelik a hasam, ami korogni kezdett, ahányszor csak ételre gondoltam.
-De.-válaszoltam meg a kérdést, mire kivett a táskájából egy zacskót.
-A kedvenc sütidet hoztam!- mosolygott lelkesen, majd megláttam a kezében egy szimpla csokis kekszet.
Mindegy, több, mint a semmi. Szóval felém tartotta, én meg beleharaptam. Olyan jólesett. Végre egy kis finomság.
Miután négy kekszet felhabzsoltam, elárasztottak kérdésekkel. Hogy mire emlékszek, tudom-e, mi történt. Mi van? Mire kéne, hogy emlékezzek?
-Egyenlőre hagyjuk. Pihenésre van szüksége, még nem tud tisztán gondolkodni. Pár nap lehet elősegíti azt, hogy vissza tudjon emlékezni a balesetre.-nyugtatott le mindenkit az orvos.
Aztán kínos csend jött. Csak bámultak, mosolyogva. Hát... Miért is mosolyogtak rám idegenek?
-Aludhatok?-kérdeztem álmosan, amikor az orvos már elment. Annyira fáradt voltam, hogy elég lett volna kicsit hosszabb időre lehunynom a szemeim, máris elalszok.
-Jaj, milyen buta kérdés ez! Persze!- mosolygott a nőci, majd kisimította rajtam a takaróm, és lejjebb engedte a fejemnél az ágyat. Aztán Bridie meg a srác elmentek, csak a két felnőtt maradt ott velem.
Mikor éjszaka közepén kicsit felkeltem egy hangos koncert miatt, amitől nem tudtam aludni és a közelben volt, csak annyit láttam, hogy a házaspár székeken alszanak. Ülve, hátra hajtott fejjel. Szegények. Nem tudom mi a helyzet itt, de valamiért rohadtul aggódnak értem.
Miért? Még csak nem is láttam őket..