Reggel volt, mire felkeltem. Nyitott szájjal aludtam egészen addig, és amikor felnyitottam pilláim, megláttam újra a négy embert, akikkel tegnap találkoztam.
A férj és feleség továbbra is aludtak, a szőke fiú egy katalógust lapozgatott unottan, Bridie meg csak agódott. Igen. Ott ült az ágyam végében és engem nézett.
-Jó reggelt!- suttogta aranyosan.
-Szia.-köszöntem vissza halkan, erőtlenül.
-Minden okés?-mosolygott.
-Az.-próbáltam meg én is elmosolyodni.
-Remek.-tapsikolt halkan, majd elővette a telefonját és annak képernyőjére koncentrált.
De aranyos. Arra várt, hogy jól felkeljek? Hát szimpatikus ez a Bridie.
Ekkor a srác maga mellé dobta a gyógyszertári katalógust és mellém guggolt. Közelebről még cukibb volt.
-Jó reggelt, hercegnő.-köszöntött ő is. Mivel érdemeltem ki a hercegnő nevet? Nem is ismerem a srácot. Bár ideje lenne kicsit jobban elbeszélgetnünk..
-Köszi.-motyogtam, majd próbáltam feljebb ülni.
És sikerült! Rendesen felültem, csak kicsit csúsztam le. Ha teljesen felültem, fájt a szívem... Mi a baj velem?
-Kérsz valamit?- állt fel, hogy kérésemet rögtön teljesíteni tudja.
-Inni. Ha lehet.-jött ki a számon. Milyen furcsa a hangom.. Olyan.. Lányos.
-Rendben.-ezzel kiment a teremből és percek múlva egy pohárnyi vízzel tért vissza.
-Köszönöm.-vettem át a poharat.
Belekortyoltam, és eszre sem vettem, hogy közben a szívtiprót bámulom.
Csak elmosolyodott, én meg elég kínos helyzetben találtam magam. Nevetgéltem, ami pont rosszul jött ki, mert pont egy kis víz lenyelése után tört rám a hirtelen nevetés. Elég ciki volt. Félig ott fulladoztam, köhögtem, de közben mégis vigyorogtam.
-Jól vagy?-nevetett.
-Teljesen! Csak.. félrenyeltem..-nyugtattam le.
-Amúgy az ügynököd mondta, hogy hozzam el a portfóliód. Hogy kicsit nézd át, vannak benne új képek.-a vigyor az arcomra fagyott, nem mozdultam. Azon elmélkedtem, hogy milyen portfólióról dumált. Ő meg közben kedvesen nyújtotta felém a fehér mappát. Lassan kivettem a kezéből és szétnyitottam az ölemben.
Az első lapra egy nyomtatott irat volt ragasztva. Nagy, vastag betűkkel annyi volt az elején: Whitney Cross. Hogy.. tessék? Ha jól tudom, az a csaj egy modell. Az egész világon ismert modell.
Akkor mi a francról beszélnek?! Én Chloé vagyok, nem Whitney! És nem vagyok modell, nincs portfólióm! Na meg a nyomtatott papírra fírkantott mellbőségek és hasonló adatok sem egyeznek..
Zavartan néztem a mappát.
-Ez biztos össze lett keverve egy másik mappával! Én nem vagyok modell.-adtam vissza dadogva a mappát, de ő csak visszaadta.
-Kiesett az emlékezeted? De, te vagy Whitney. A legszebb szupemodell, a barátnőm!-hoppá.-Ez a te portfóliód.
És ekkor elvettem az éjjeli szekrényről valaki telefonját, majd megnéztem magam.
A szájam elé kaptam a kezem. Whitney is így tett a telefon képernyőjén. Elemeltem onnan a kezem. Ő is. Nem akartam sikítani, azt a hangot is alig bírtam visszafojtani. Szép, kék szemeim voltak. Selymes barna hajam, édes ajkaim és méreteknek megfelelő orrom. Semmi bőrhiba. Hisz a tökéletes Whitney voltam..
-Úristen..-suttogtam.
A srác zavartan pillantott hol Bridie-ra, hol rám. A lány sem tudta mi a helyzet. Uramatyám. Ha megtudják, hogy igazából nem is a dögös modell vagyok, akkor kettévágják az agyam és megvizsgálják! És ehhez semmi kedvem sincs, így is elég az, ha megpróbálom kitalálni mi folyik itt. Higgadtan leraktam a mobilt, majd szépen elmosolyodtam.
-Reggel van, srácok! És félreolvastam a nevet! Meg hogy lehetek ilyen csodás smink nélkül is?-adtam meg vigyorogva a választ.
-Huh.-nyugodtak meg.
Ekkor fellapoztam a mappát. Szebbnél szebb képek sorakoztak a lapokon, hosszú volt. Az utolsó képek elég furcsák voltak. Gondolom amíg elég hosszan aludtam, addig készültek.
Szóval a kórházi ágyban fekszek rajtuk, totál kómásan szundítok. Kisminkeltek a képeken, és alvásom pillanataiban vagyok rajtuk. Kissé beteg.
-Szépek.-csuktam össze, majd átadtam a fiúnak. Akinek ideje lenne megtudnom egy szuper trükkel a nevét, hisz a pasim!- Annyira szeretlek!-fordultam felé szerelmes tekintettel.-Írd le a neved a karomra, tollal!- mosolygtam, mire elcsodálkozott.
Nyújtottam sima, hosszú karom felé. Frissen gyantázott lehetett, pihék se voltak rajta. És körmeimen fantasztikus, piros és fehér pöttyös manikűr volt.
A fiú lepattintotta egy tollról a kupakját és jól odafigyelve felfirkantotta nevét a karomra. Magam felé fordítottam. Ashton. Milyen kis cuki neve van.
-Köszi, Ashton.-mosolyogtam.
-Nincs mit, baba.-válaszolt, majd Bridie felállt egy magazinnal a kezében, és a piros, kicsi kanapéra ült.
-Azt írják a TeenGlam-ben, hogy valószínűleg a kórházba szállítás után meghaltál.-húzta fel ívesen mecsinált szemöldökeit.
-Sajtó..-forgattam a szemeim, mintha tényleg Whitney lennék. De belül még mindig szoborként voltam. Az agyam lefagyott. Nem tudott másra gondolni, csak erre. És hogy hogyan.
Lassan kortyolgattam a vizem, közben Ashton átadta nekem a telefonom.
Egy fekete iPhone. Feloldtam, a háttérképemen én és Ashton voltunk.
Egy édes kép rólunk, amin szorosan egymás mellett vagyunk. És a galériában is rengeteg ilyen kép volt.
Bementem a Twitterre. És rajongók ezrei írtak rám.
Válaszolni kéne nekik. Hisz fanok, ennyit csak kaphatnak. Gyorsan megkezdtem a válaszolást. Első üzenet: "Szia, drága Whitney! Imádlak nagyon, remélem nincs semmi bajod. Ha mégis, akkor jobbulást! Szeretlek, szép vagy!". Csak ezt nem nekem írta. Hanem Whitneynek..
Pötyögni kezdtem a választ: " Szia! Aranyos vagy, köszi, minden rendben van."
És ennek az egy, unalmas mondatnak ez a lány most nagyon örülhet.
-Twitter?- nézett fel a magazinból Bridie.
-Aha.-bólintottam. Talán nem szabadna?
-Akkor inkább odaadom a laptopod.-állt fel, majd egy laptoptáskát vett elő egy rózsaszín bőrönből, majd felnyitotta és bekapcsolta nekem az Apple laptopot.
Mikor az ölembe tettem, elámultam. Soha nem írtam még semmit ilyen géppel. Végigsimítottam a billentyűzetén, majd a gyönyörű képernyőre néztem. Az élénk színek fantasztikusan látszottak. Szinte rikítottak.
És a háttérkép témáját sem volt nehéz kitalálnom. Én, Bridie és Ashton vigyorogtunk rajta. Vagyis Whitney, Bridie és Ashton.
Megnyitottam a Twittert és válaszolgatni kezdtem.
Tizenöt perc telhetett el, amikor a házaspár is felébredt.
-Ébren vagy?- sietett hozzám a nő.
-Igen. És a kérdését megelőzve, igen, jól vagyok.-mosolyogtam.
-Miért nem tegezel? Az anyukád vagyok.-nevetett.
Tátott szájjal néztem. Mi van? Szóval ők... a szüleim?
-Viccből.-nevetgéltem halkan.
-Kérdezhetünk pár dolgot?- mondta már komolyabban.
-Naná.-csuktam le a laptopot.
-Szóval.. Emlékszel, hogy mi volt a baleset oka?-Már megint ez.
-Nem. Mi?- már nagyon kíváncsi voltam.
-A szívproblémáid.-motyogta.
-Értem.-válaszoltam.
Ekkor az anya sírni kezdett.
-Mi a baj?- kérdeztem ijedten. Rosszat mondtam?
-Annyira megijedtünk, amikor behoztak a kórházba. Halálosan aggódtunk.-folytak végig a könnycseppek arcán. Ezáltal a szempillaspirálja is csíkokban díszítette arcát.
Beharapott ajkakkal gondolkoztam. Erre most mit mondjak?!
-Hát..-kezdtem.-Már minden rendben van. Nem fáj semmim.-nyugtattam, de akkor is folytatta.
-Annyira szeretlek. Nem bírtalak volna elveszíteni.-ölelt át.
-Én sem titeket.-hunytam le a szemem érzékien. Közben csak azon kattogott az agyam, hogy hogyan történhetett ez.
-Szerencse, hogy az a lány pont akkor esett bele a szökőkútba. Különben nem kaptál volna új szívet.-ekkor az agyam hátsó rekeszeiben valami megmozdult. Valami felvillant a fejemben. Egy emlék.
Hogy bemegyek a kútba. És bevertem a fejem. Nagyon fájt. És aztán ébredtem fel. Akkor... Én ott meghaltam? Csak a szívem tudták megmenteni?
Szóval... Örökké Whitney maradok? A másik testem már nincs? Az már halott? Az agyam ekkora sérülést kapott?
Ekkor én kezdtem el itatni az egereket. Nem hiszem el.. Meghaltam.. A szüleim már a temetésemet szervezik, soha többé nem lehetek Anne barátnője? Teljes hangerőn bőgtem.
-Nem hiszem el!- kiabáltam könnyek közt.
Hirtelen az anya abbahagyta az ölelésem, de ekkor Bridie és Ashton tartották testem melegét.
Bridie olyan szorosan ölelt, hogy majd' megfojtott. És amikor megfordultam, Ashton volt ott. Olyan gyönyörű szemei vannak. És olvadozok a mosolyától. De ő sajnos Whitney-t szereti, és nem engem. Bár.. mostantól mondhatjuk, hogy én vagyok Whitney.. Chloé nincs többé..
És hirtelen átöleltem. Mint ahogy a szerelmes filmekben. De egy orvos bejött vizsgálatra, és a nagy öleléseket abba kellett hagyni.
-Szeretne megpróbálni járni?- tudakolta az orvos, mire hevesen bólogattam.-Talán sikerülni fog, de nem biztos.-és ezzel elkezdte leszedni rólam a madzagokat amik a gépekhez kötöttek.
Végül megfordultam. Megfogtam Ashton kezét (az egyik legjobb érzés), és a talpaimat a hideg kőre tettem. Majd azokra hivatkoztam, és álltam. Az elején nehezen, de aztán biztosan, segítség nélkül is ott álltam. És lépkedtem fel-alá.
Tudtam járni! És ennek az orvos is örült. Felírta a fejleményeket egy lapra, amit aztán betett egy mappába.
-Elmehetek enni? Kérem!- néztem kiskutya szemekkel az orvosra.
-Felügyelettel.-szorosan megszorítottam a fiúm kezét. Olyan jó volt, hogy van. Van valaki, akinek bármikor megfoghatom a kezét.
És lementünk a büféig. Kézen fogva, csendben.
Lent Ashton vett nekem egy kis kaját, amit választottam, majd leültünk egymás mellé.
-Mondhatok valamit..?-néztem a padlóra.
-Persze.-válaszolt lelkesen.
-Olyan jó, hogy vagy. Nekem.-kezdtem. Nyeltem egy nagyot. Vallomás következik.-És bármikor megölelhetlek, vagy megfoghatom a kezed. Ami rengeteg erőt ad.. és.. az most nagyon kelleni fog.-fejeztem be, mire szótlanul néztük egymást.
Szerintem Whitney soha sem mondott neki ilyet. Csak adott neki egy gyors csókot, és elhúzta a csíkot. De én ki fogom használni, hogy van pasim.
-Szeretlek.-mondta. Éreztem, ahogyan a fejem rákvörös lesz.
Alig bírtam mosolyom visszafojtani. És utána közelebb húzott magához, majd megcsókolt.
Sosem csókolóztam még. De imádtam. Tiszta vörös lehetett az arcom, de akkor se toltam el magamtól. Csak lehunytam a szemeim. De Ashton engem nem csókolt volna meg. Csak a modell, Whitney-t. Ezért rögtön rendes bőrszínű lett az arcom, és kinyitottam szemeim. Nagyon közel volt egymáshoz az arcunk. Próbáltam a lélegzetem visszafojtani, hogy ne fújjak az arcába. De egy ilyen csók után ezt nem lehetett.
2014. október 4., szombat
2. Fejezet
1. Fejezet
Egy pillanat alatt újra más helyzetben találtam magam. Először nem tudtam, hogy mi is a helyzet. Csak azt éreztem, hogy valami puha dolgon fekszek. A fejem már nem fájt. Mintha egy pihe-puha ágyban lennék. De az lehetetlen.
Olyan volt, mint amikor felébredsz reggel. Mikor hunyorogtam egyet, majd újra lehunytam a szemem, elég furcsa mintákat láttam. Mint amikor megdörzsölöd a szemed és mindenfélét látsz. És lassacskán ezek a minták is eltűntek. Végül csak feketeség volt ezeknek a helyén.
Lassan, egyenletesen vettem a levegőt. Éltem. És ekkor újra nyitogattam a szemeim. De minden annyira világos volt, hogy csak fehérséget láttam, de aztán újra a fekete uralkodott. Ekkor olyan érzés lett a fülemben, mint amikor felszáll a repülő és bedugul. De aztán az az érzés is elment, és mindent tisztán hallottam.
Egy lány beszélt a háttérben, egy férfival. Hangja igazán magas, lányos volt, olyan aranyos és megnyugtató. Aztán valami (szerintem egy ajtó) becsapódott és egy újabb fiú hang töltötte be a helyet. Nem tudtam kivenni, mit mondott. Ahhoz még gyenge voltam.
Csak a három hangot ismertem fel, de rögtön fájt a fejem, ahogy koncentráltam volna a szavaikra. Majd újra megpróbálkoztam a szemeim kinyitásával. Ezúttal egy picit sikerült is. Homályosan, de láttam, hogy tényleg három ember vesz körül. És ekkor az egyik, akinek a legmélyebb hangja volt, elkezdett felém közeledni. Gyorsan lehunytam a szemeim, megijedtem.
Egyre jobban ki tudtam venni mit mondanak.
-Nyisd ki a ....-de tovább nem volt erőm hallani.
Talán a szemeim?
Ki is nyitottam őket. Szembetaláltam magam egy fehér köpenyes alakkal.
-Jól vagy?- kérdezte, mire óvatosan mozgattam a fejem fel, és le. Ez is fájt, kicsit zsibbadt a nyakam. -Rendben.-és ezzel a kezemre tett valamit, ami egyre szorosabb lett. Levette, és elég vidáman szólalt meg.
-A szív ütéseinek üteme tökéletes!- bár lehet, hogy nem ezt mondta, én ezt hallottam.
Kicsit megnyitottam a szám, mert akkor vettem észre, hogy rohadt szomjas vagyok. És ezt mondtam is volna, de nem volt hozzá erőm. Újra kinyitottam a szemeim, viszont ekkor már mindent tisztán láttam. Egy lány, és egy fiú ültek a lábamnál. Akkorák lehettek, mint én. 19 évesek.
A lány ahogy meglátta nyitott szemeim, piros rúzsos szájával ordítani kezdett.
-Él! Engem néz!- sikítozott boldogan.
-Shh! Bridie, ne zavard.-csitítgatta a világos hajú, elég helyes fiú.
És ekkor jött ki talán először hang a torkomon.
-Hol... vagyo..k?-mondtam kisebb szünetekkel. Kiszáradt ajkaimmal nehéz volt szépen beszélni. Bár bevallom, a hangom más volt... vagy talán elsőre hallottam másnak.
-Kórházban.-suttogta a lány. Bridie? Az.
-Miért?-motyogtam. Kórházban? Úristen, mi történt?!
-Majd elmeséljük, addig pihenj.-mosolygott a srác. Oké, cukik voltak. De honnan kéne őket ismernem? Mert akkor ébredtem rá arra, hogy még sosem láttam ezt a két fiatalt.
Hirtelen berombolt egy házaspár is.
-Úristen, kicsim!- bőgött a nő. Gondolom Bridie-nak intézte a mondatot.
De a csaj nem reagált, oda sem nézett a szőke hajú, barna szemű hölgyre.
-Mikor ébredt fel?-nézett a gondolom orvosra az apuka. Vagyis gondolom, az.
-Most.-nézett rá a fiú.
-Csodálatos.-mondta teljesen meghatódva a férfi.
-Whitney..-suttogta édes hangon az anya.-Életem..
A furcsa az volt, hogy közben engem bámult. Okés.. Egy: nem Whitney a nevem. Kettő: nem vagyok az élete, nem is ismerem!
Na mindegy. Biztos még félrehallom a dolgokat.
-Kaphatok..-kezdtem. Mert már annyira szomjas voltam, hogy kegyetlenül fájt a torkom. A szóra pedig mindenki felfigyelt rám.-Vizet?-motyogtam.
Ekkor Bridie (talán) fogott egy poharat a mellettem lévő kis szekrényről, és beletett egy szívószálat. Majd közel emelte a számhoz, én pedig annak ellenére, hogy kicsit cikis helyzetben éreztem magam, kortyoltam egy nagyot a hűvös vízből. Annyira jól esett, mint még soha semmi. Sok ideig ízleltem, és vágytam az újabb adagra. Végül lassan, de kiittam a pohárból a folyadékot.
-Ügyes vagy.-suttogta Bridie, majd mellém guggolt. Miért, nem tudok inni, vagy mi? Komolyan, mintha valami baba lettem volna.-Nem vagy éhes?- kérdezte kedvesen.
Jobban belegondoltam. Tényleg kívántam valami finom kaját. Amivel megtelik a hasam, ami korogni kezdett, ahányszor csak ételre gondoltam.
-De.-válaszoltam meg a kérdést, mire kivett a táskájából egy zacskót.
-A kedvenc sütidet hoztam!- mosolygott lelkesen, majd megláttam a kezében egy szimpla csokis kekszet.
Mindegy, több, mint a semmi. Szóval felém tartotta, én meg beleharaptam. Olyan jólesett. Végre egy kis finomság.
Miután négy kekszet felhabzsoltam, elárasztottak kérdésekkel. Hogy mire emlékszek, tudom-e, mi történt. Mi van? Mire kéne, hogy emlékezzek?
-Egyenlőre hagyjuk. Pihenésre van szüksége, még nem tud tisztán gondolkodni. Pár nap lehet elősegíti azt, hogy vissza tudjon emlékezni a balesetre.-nyugtatott le mindenkit az orvos.
Aztán kínos csend jött. Csak bámultak, mosolyogva. Hát... Miért is mosolyogtak rám idegenek?
-Aludhatok?-kérdeztem álmosan, amikor az orvos már elment. Annyira fáradt voltam, hogy elég lett volna kicsit hosszabb időre lehunynom a szemeim, máris elalszok.
-Jaj, milyen buta kérdés ez! Persze!- mosolygott a nőci, majd kisimította rajtam a takaróm, és lejjebb engedte a fejemnél az ágyat. Aztán Bridie meg a srác elmentek, csak a két felnőtt maradt ott velem.
Mikor éjszaka közepén kicsit felkeltem egy hangos koncert miatt, amitől nem tudtam aludni és a közelben volt, csak annyit láttam, hogy a házaspár székeken alszanak. Ülve, hátra hajtott fejjel. Szegények. Nem tudom mi a helyzet itt, de valamiért rohadtul aggódnak értem.
Miért? Még csak nem is láttam őket..
Prológus
Felkeltem a bérelt kis házamban. Panel volt, a fizetésemből ezt tudtam kihozni. A falról lejött a vakolat, koszos, néhol lyukas parketta volt kigurítva a földre. Kint az erkélyen hervadtak a virágok, én pedig egy kényelmetlen ágyban szorongtam. Nem a legfényűzőbb élet.
De valahol laknom kellett. És nem volt iPhone-om, csak egy Samsung Minim. És teljesen tökéletes volt számomra.
Minden este egy olcsó kínai étteremben ettem. Ott se voltak túl jók az állapotok, és a kínai kaját se szeretem..
Volt pár magam varrta ruhám, meg a másik városban lévő olcsó sarki ruhaboltban szereztem pár szebb darabot. De a szekrényem jócskán nem volt tele velük.
Egy szájfény volt minden sminkem. Azt is csak nagy alkalmakra kentem fel ajkaimra.
És nem volt semmi tévém. Egy vásáron beszereztem egy régi rádiót, azon megy néha a szakadozó adás.
Szóval nem túl jó, mégis minden nap mosolygok. Hisz jobb, mint az utcán aludni.
Szóval felkeltem. A koszos függöny el volt húzva, így pont az arcomat csiklandozta a meleg nap. Ásítottam egyet, majd kinyitottam pilláim. Szép napsütéses nap volt a mai. Az ég tiszta volt és kék.
Felkászálódtam az ágyból, majd mint egy cica, megnyújtóztam. Rolling Stone-os pizsamámban álltam fel és csináltam meg az ágyam. Félig még álomban voltam, így megnéztem az időt, és amikor rájöttem, hogy az iskola csak 2 óra múlva kezdődik, ledőltem a virág mintás takarómra.
Pár perc múlva újult erővel mentem a konyhába. Kinyitottam az apró hűtőm, amiben csak kevés étel volt. Kivettem a maradék kínai tésztám és miközben egy szál lógott a számból, kinyitottam a szekrényem. Kivettem belőle egy bő, szürke pólót, meg egy kék farmert. Mellé egy fekete szandálom volt, amit felhúztam. Gyorsan magamba tömtem a tésztát, és bekapcsoltam a rádióm. Miközben valami opera ment (nem lehet csatornát váltani, beragadt a gombja),fogtam magam elé a kis noteszem és egy fekete ceruzát. Leültem az asztalkámhoz és terveztem. Hogy mit? Ruhát.
De ekkor újra megláttam az órát. Tíz percem volt, hogy beérjek a suliba. Fogtam a barna kis (barátnőmtől kapott) táskám és beledobtam egy almát. Nincsenek könyveim és füzeteim. Nem költöm ilyesmire a pénzem.
Szóva lerohantam a lépcsőház ajtajáig. Ott nehezen kitoltam a kaput és rohantam az egy utcára lévő egyetemre.
Ahogy odaértem, indulhattam első órámra. Matek.
Nap végén pedig már mentem haza Anne barátnőmmel. Rajta egy szakadt farmer és neon színű póló volt. Kissé lázadó a stílusa, amit a tanárok sokszor észre is vesznek, de amúgy kedves.
-Nem megyünk el a parkba?- vetette fel az ötletet.
-Miért? Tanulnom kell holnapra...-legyintettem, majd szomorú képpel sétáltunk tovább.
-Kérlek! Ott láttam azt a helyes deszkás pasit!- vette könyörgőre.
-Hát..-elmélkedtem. Tényleg rengeteg tanulni valóm volt. Három vastag könyv lapult a tatyómban, amikről leírást kell készítenem.-Legyen.-adtam meg magam.
-Imádlak!-mosolygott, majd be is fordultunk a park felé.
Ott általában a "lázadók" vannak. És Anne is oda tartozik. Szóval lepacsizott a pink hajszínű csajokkal, majd elvezetett egy padhoz. Ott leültem, és figyelemmel kísérhettem ahogy telefonbetyárkodnak. Nagyon klassz..
Hirtelen kivettek egy kukából egy üres kólás üveget, majd megpörgették a földön. A második menetnél Anne vigyorogva felém fordult.
-Gyere!- mondta izgatottan.
-Kihagynám.-ráztam meg unottan a fejem.
-Naaa!- kezdtek el unszolni.
Én meg csak továbbra is tiltakoztam.
Észrevettem, hogy Anne milyen csalódott képpel fordul el.
-Jó, egy menet!- szabtam ki, mire tapsolva fogadtak a körbe.
Pörgettek, mire a deszkás fiú kérdezett. Tőlem... Ő a legvadabb, félek, hogy mit mond majd.
-Felelsz vagy mersz?-jó, ez nem volt félelmetes.
-Merek..-suttogtam.
-Mássz be a szökőkútba!- adta ki az utasítást.
Nem volt annyira nagy kérés. Bemegyek, maximum vizes leszek, de úgyis majd' megsülök, szóval..
Közeledtem a kút felé. Kicsit vizesnek és ezáltal csúszósnak látszott a márvány széle. Talán mégse kéne.. Hátranéztem, ők meg bíztattak. Feltettem egyik lábam a szökőkút szélére. Nyeltem egy nagyot, és jöhetett a másik. Aztán ott álltam. Léptem volna be, de.. Egyszerűen elvesztettem az egyensúlyom azzal a lendülettel. És sikítva estem a vízbe. Az utolsó amit láttam az annyi, hogy Anne feláll és fut felém. De aztán a hideg víz megérintette a testem. Becsuktam a szemem, és az életemért küzdve kapálóztam. De hirtelen éles fájdalom nyilalt a fejembe. Nem tudtam semmit tenni, se levegőt venni, se semmi. Csak feküdtem a hideg, sötét vízben...
Szereplők
